Volt egy év, amit szívesen kihagynék az életrajzomból. Belefért egy projekt, amit nem tudtam úgy lezárni, ahogy akartam. Egy biztonsági incidens, ami hetekre elvette az alvásomat. A végén egy autó, ami a vezetőülés felőli oldalán tört össze.
Utána sokáig ki sem nyitottam a laptopot. Volt munka bőven. Csak nem volt, aki leüljön mögé.
Amikor az ember szakmai önképe szilánkokra esik, az a furcsa, hogy a tudás nem tűnik el. Az megvan. A bizalom megy el: van-e még hely, ahol számít.
A munka, ami kikerült a kezemből
Addigra elfáradtam egy bizonyos fajta munkában. Abban, ahol leteszel valamit a legjobb tudásod szerint, a sorsa meg már nem rajtad múlik. Azon múlik, érti-e a környezeted, mit tartasz a kezedben.
Sok mindent egyedül vittem, mert meg tudtam csinálni. Közben végignéztem, ahogy ugyanaz a munka az egyik helyen számít, a másikban átlátszó. A kritika sosem zavart; az pontosít. Ami felőrölt, az a másik volt: amikor a munka súlya nem azon múlik, milyen, hanem hogy ki néz rá éppen.
Aztán jött az a pár hónap, amikor az egyik krízis a másikba ért. A technikai. A fizikai. Valahol a kórház és a hazaérkezés között leesett egy egyszerű dolog: ha maradt bármi, amit irányíthatok, azt nem adom ki többé a kezemből.
Visszavenni, nem elfordulni
Könnyű lenne ebből azt a sztorit faragni, hogy otthagytam a csapatot, mert egyedül jobb. Nem ez történt, és nem is gondolom így. A legjobb dolgok, amiket valaha csináltam, emberekkel együtt készültek. Aki mást állít, az vagy magát fényezi, vagy még nem dolgozott jó csapattal.
Amit nem akartam többé, az más. Hogy a munkám értéke valaki más asztalán dőljön el.
Így amit csináltam, annak más a neve. Visszavettem valamit. A solo nálam azt jelenti, hogy egy dolog sorsát az elejétől a végéig én viszem. Most a Phora-t fejlesztem így. Van benne munka, amit senki nem lát, és van, amit elrontok. Mind a kettő az enyém. Évek óta nem volt ennyire tiszta, hol kezdődöm én, és hol a körülmény.
Amit a törés meghagyott
Senkinek nem kívánom ezt az utat. A becsapódást, a kiesést, a csendet utána. De ha már megtörtént, az újraépítésnek van egy első lépése, és semmi köze a motivációhoz. Megnézed, mi az a kevés, aminek tényleg te viszed a sorsát. És abba kapaszkodsz.
Nekem ennyi maradt a romok alatt. Kiderült, hogy elég.
A tudásomat sosem vesztettem el. Csak a jogot, hogy számítson.
Mindig van következő szint.
Ha tetszik, amit látsz (akár terméket, akár csapatot raksz össze) szívesen beszélek róla.